Belül sírtam, kívül nevettem, de mi mást tehettem?!

Nem látod? Nyújtom feléd a kezem, te meg elsétálsz mellette. Ez lett volna életem legrosszabb napja? Mert végre beszéltünk, mert magadtól odajöttél? Nem, nem ez volt a baj. A baj az, hogy az előtte lévő szünetben boldogan mosolyogtál rám, aztán meg mint egy jég ketté törtél. Nevettem, mikor odafordultál elém és azt kezdted ordibálni hogy na, jó a seggem, jó a seggem?, nevettem, mikor egy ötéves szintjére lesüllyedve elkezdtél a száddal játszani. Sírtam volna, mikor.. Mikor, szóval mikor. Nem részletezném. Nem bántottál meg, éppen csak kezdek máshogy látni mindent.